~

Kedves Olvasók!

A blog sajnos szünetnek lesz kitéve a nagy iskolai hajtás miatt. Amint újra lesz időm, hozom a szaftosabbnál szaftosabb részeket, megígérem! Addig legyetek türelemmel! :) A többi blogíró is nyilván megérti ezt, hisz nem olyan könnyű egyszerre több tíz dologra is odafigyelni.

Megértéseteket köszönöm! :)   

chu ~

 

A levél

Semmi válasz.
- Ha itt vagy, kérlek válaszolj - fojtottam vissza feltörni készülő könnyeim, de megint semmi. Vettem egy mély lélegzetet, és becsuktam szemeimet. Leültem, és nekitámaszkodtam a kiskapunak. Pár perc múlva halk motoszkálást hallottam magam mellől. Kezemet lassan a hang irányába csúsztattam, amikor éreztem, hogy ujjai összefonódnak az enyémekkel. Kinyitottam szemem, és ott ült mellettem teljes valójában.
- Szerelmem - suttogtam.
- Azt hittem soha nem láthatlak újra - nézett szemeibe, és elmosolyodott.
- De mégis hogy, és mikor, és..? - igazából fogalmam nem volt erről az egész dologról, ami körülöttem történt. Jun mélyen maga elé meredt. Ha valamin elgondolkodik akkor szokott a semmibe nézni. - Jun? - néztem kérdőn rá.
- Nézd SeoYun - nem szerettem, ha a rendes nevem szólít, mert akkor vagy valami rossz történt vagy komoly dolgokról akart velem beszélni - amit most fogok neked mondani nagyon fontos, kérlek nagyon figyelj mindenre! - kezdte komolyan. Bólintottam, és csak rá figyeltem.
- Ma pontosan három éve annak a bizonyos estének - tényleg...köszi, hogy emlékeztetsz.. - akkor estén nem minden az volt, aminek látszódott - mondta.
- Mi? Ezt hogy érted? - sokként ért ez a dolog. Nem az volt? Akkor mégis mi?
- Nos..elmesélem..

*Junhyung halálának éjszakáján*

*Junhyung*

- Nem..nem hagyhatom őt itt - mondta Mimi. Kénytelen voltam megragadni a baltát, hogy ráijesszek.
- Menj vagy meghalsz! - szólt a másik ember. Egyre közelebb kerültem hozzá, hiába próbáltam visszatartani testem, már ne én uraltam.
- Mimi. Kérlek! - egy utolsó könnycsepp mielőtt meghalok. Egy utolsó könnycsepp érte, a mindenemért. Elértem végre, amit akartam, elment.
- Most örültök? - néztem a nyitott ajtón át, ahogy egyre távolabb és távolabb menekült.
- Még szép! - kacagott gonoszan a nő.
Mire feleszméltem a testem ott feküdt mozdulatlanul a földön baltával a kezében. Nem értettem mi történt, hisz nem csináltam semmit. Értetlenül néztem a házaspárra, akik nem tűntek annyira ijesztőnek, mint ahogy azt mások beszélik.
- A szíved leállt, nem bírta, hogy egyszerre ketten voltunk odabent - mondta a férfi nyugodt hangon, ami még jobban megijesztett, mint maga a tény, meghaltam.
- Ti nem is olyanok vagytok... - csodálkoztam. Tekintetem a hölgyre terelődött. Fehér ruháját vérfolt díszítette. Hosszú fekete haja egész vállát beterítette, arca aranyos, szája kedves mosolyra húzódott. A férfit is jobban megnéztem. Rövid haja illet arcához. Korához képest fiatalnak tűnt.
- Nem érted, hogy hogy lehetünk ezek a szörnyek ilyen kinézettel, igaz? - mintha olvasnának a gondolataimban.
- Igen - bólintottam.
- Amit az újságok írtak, illetve, amit az emberek beszélnek nem igaz - foglalt helyet az ágyon a nő - egyébként szólíts nyugodtan Hyunanak - mosolygott aranyosan.
- Engem pedig Hyunseungnak - ült le kedvese mellé.
- Szóval, ha nem igaz, amit mesélnek, akkor mi történt valójában? - megfogtam a széket, és leültem velük szembe én is.
-Az igazság az, hogy meggyilkoltak mindkettőnket - kezdte Hyuna - egy gonosz, nem evilági ember - folytatta Seung.
- Meggyilkoltak? - szemeim kétszeresére nőttek.
- Igen, és azt a feladatot kaptuk, hogy ijesszük el innen az embereket, nehogy még egyszer megtörténjen az eset - Seung a lányra nézett, mélyen szerelmesen, ahogy egykor én Mimire.
- Ám egyszer nem sikerült elüldözni a párt... - szegezte tekintetét a padlóra Hyuna. Ekkor eszembe jutott az újságcikk, amit az öreg ember mutatott.
- Őket is meggyilkolták? - érdeklődtem.
- Igen, de nem tudjuk ki. Ugyanaz az ember volt, aki velünk is végzett, de nem ismerjük, ezért nem is tudtunk segíteni - mondta a férfi.
- És én..engem miért? - néztem a holttestemre.
- Nagy áldozatot kellett hoznunk. Vagy meghaltok mind a ketten, a barátnőddel együtt, vagy csak te. Szükségünk van rád! - váltotta komolyabbra a szót a nő.
- Rám? Miért pont rám? - nem értettem, hisz én csak egy átlagos ember vagyok.
- Kiskorodban édesapádat és téged megmentettünk egy balesettől. Akkor az apád megígérte, ha szükségünk van rád csak szóljunk,
- de mivel mi már meghaltunk nem volt más lehetőség, mint
- mint engem is megölni - néztem komoran magam elé.
- Igen, de nem volt más választásunk! Segítened kell elkapni azt az embert! - Hyuna hangja megremegett miközben kérlelt.
- Ha másért nem, SeoYunért - tette hozzá a férfi.
- Teljesen össze fog törni...nélkülem élni sem tud, értsétek meg. Szüksége van rám - és valójában én is akartam még élni.
- 3 év múlva pontosan ezen az estén a gyilkos újra lecsap, de nem akárhol. Seot nézte ki magának, és semmi sem fogja tudni megállítani, egyedül te - próbált meggyőzni Seung, sikeresen.
- Mi? Mimit? Miért őt, és, ha nem is tudjátok, ki ölt meg titeket, akkor honnan veszitek ezt?- felizgattam magam, a vér csak úgy lüktetett ereimben..vagyis lüktetne, ha élnék.
- Látod azt a fiókot? Van benne egy levél. Abban az áll: "Kim SeoYun, született 1990 november 26-án. Feladat: megölni!" és a fényképe- idézte Hyuna.
- Érted már? - nézett rám Seung. Mély lélegzetet vettem, és átgondoltam magamban a dolgokat. Meg kellett halnom, hogy 3 év múlva megmentsem Őt.
- Rendben - egyeztem végül bele - Ha itt az idő, készen leszek - eltökéltem magam. Mindenáron meg fogom védeni Mimit, a szerelmemet!

*Mimi*

-Tehát azért vagy itt, hogy megments? - kérdeztem vissza, hogy biztos jól értettem-e ezt az egész dolgot.
- Igen - bólintott a fiú - egész idő alatt figyeltelek, nehogy bántódásod essen. Sörnyű volt látni, miként mész tönkre, miként zárkózol be. Sajnálom, hogy elhagytalak - csuklott el a hangja a végén. Habár magamra hagyott, megértettem. Feladata van, amit be kell fejeznie nem emberként.
- Sssh, nincs semmi gond - kezeim közé fogtam arcát, majd lassan közeledtem felé, végül ajkunk újra egybeforrt. Az érzés, amit 3 éve nm éreztem, most újra feltört. Újra boldog voltam, és szárnyaltam.
- El kell mennünk - szakította meg csókunkat Jun - Messzire.
- És anyu? Kiki? - pánikba estem. Nem hagyhatta, hogy meghaljanak.
- Nekik nem esik bántódásuk, rájuk Yoseobék vigyáznak. Nem lesz semmi baj, mennünk kell - sürgetett.
- Akkor csak..had köszönjek el tőlük - felálltam hirtelen, és a házunk felé mutattam.
- Rendben, de igyekezz - egyezett végül bele, én pedig felrohantam anyuékhoz.

Léteznek?

Azóta a bizonyos eset óta eltelt már három év. Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy Ő meghalt. Engem védett, és ez lett a veszte. Az újságok is írtak róla. "Egy 24 éves fiú öngyilkos lett a 28-as számú házban. Véletlen? Nem az!" " Egy fiú holttestét találták egy Szöultól nem messzi kis város egyik szállásán. A helyi emberek mind azt mondják, a "házaspár" végzett vele. Igaz a szóbeszéd, és léteznek szellemek?"
Hiányzott. Nagyon.Többször próbáltam már öngyilkosságot elkövetni, de valami mindig visszatartott. Egy kis hang a fejemben "Ne tedd!", és az Ő arca. Így hát életben vagyok, és leszek is sokáig.
Visszaköltöztem anyuhoz Szöul másik felébe, mert nem tudtam egyedül abban a nagy lakásban élni. Az emlékek miatt sem. Pár dolgot, fényképeket, ruhadarabokat elhoztam, hogy mégis csak legyen emlékem Róla, de minden mást ott hagytam, mert megnehezítette a dolgomat. A főiskolát sikerült elvégeznem, bár a két év alatt olyan voltam, mint egy élőhalott, és most..most nem csinálok semmit, csak várok. Várok valamire, vagy inkább valakire, aki soha nem fog már eljönni. Anyu szerint ez már beteges, de végig mellettem áll, és segít. Szeretem őt, és természetesen a bátyámat is Kikit. Habár ki nem állhatta Junniet, tudja milyen az, ha valakit elveszítünk. Az ő barátnője is meghalt 4 évvel ezelőtt egy autóbalesetben. Állítása szerint ő már nem gyászol, és túl tette magát a történteken, nem hiszek neki. Látni rajta, hogy a lány marad az örök szerelme, hiába tagadja, hiába a mostani barátnője.

Egy nap azonban fura dolgok sorozata vette kezdetét. Anya elment vásárolni Kikivel, én pedig egyedül maradtam otthon. Csend volt, még a rádió sem szólt, pedig az nálunk mindennap legalább félnap megy. Most azonban nem. Éppen olvastam a szobámban, amikor fura hangokat hallottam a teraszról.
- "Szerinted hogy figyelmeztessük?" - kérdezte az egyik hang.
- "Nem tudom, de előbb magunkat kéne valahogy megmutatni neki, mert még megijed tőlünk" - felelt a másik.
Lassan kisétáltam, de senkit nem találtam ott, így hát annyiban hagytam a dolgot, és visszamentem olvasni.
- Hallott minket? - csodálkozott a most már erősebb, és hangosabb hang.
- Ezek szerint.
Nem tudtam annyiban hagyni, újból kimentem, de most megálltam a helyiség közepén.
- Van itt valaki? - kérdeztem a nagy semmitől - ha..ha van, kérlek felelj - kértem szépen, de féltem.
- Te hallasz minket? - jött a meglepett hang hátam mögül.
- I-igen - bólintottam.
- Hallod ezt Joon? Hall minket - szinte magam előtt láttam, ahogy a fiú? ugrándozik örömében.
- Igen hallom. Akkor meg is mutathatjuk magunkat most már - majd két alakot láttam kirajzolódni a lépcsőnknél. Kicsit hátráltam, mert nem tudtam mire számítsak. Végül két igen barátságos férfi jelent meg előttem.
- Ti kik vagytok? - kérdeztem remegő hangon.
- Én Doojoon vagyok - hajolt meg az egyik - ez a kis mitugrász pedig Yoseob - mutatott a másik fiúra.
- Hello - integetett vidáman a szőke srác.
- Én Mimi vagyok - mutatkoztam be illedelmesen.
- Tudjuk - mondta izgatottan Yoseob?! Meglepődtem. Honnan tudják?
- Ti ismertek engem? - értetlenkedtem, de már nagyon kíváncsi voltam kik lehetnek ők.
- Nagyon jól ismerünk. Sokat hallottunk rólad - mosolyodott el Doojoon.
- És honnan? - kérdeztem rögtön.
- Tegyük félre a kérdéseket. Valaki már nagyon szeretne veled találkozni - mondta a szöszi komoly arccal.
- De előbb! - állította meg őt Joon - Meg kell ígérned, hogy soha, senkinek nem árulod el, hogy ma mit, és kit láttál! - lépett elém.
- Ígérem - minden gondolkodás nélkül rávágtam.
- Nyújtsd a kezed - mutatott jobb kezemre a férfi, én pedig engedelmeskedtem. Rátette hideg kezét, és egy ismerős szimbólumot "égetett" rá - ha valamikor, valakinek szót ejtesz rólunk, ez fog emlékeztetni, hogy nem szabad - adta az információkat.
- Rendben - egyeztem bele, bár más választásom úgyse lett volna.
- Most pedig, menj fel a nagy házba - mutatott Seob az előttünk lévő házra - és ott találsz valakit, akinek már nagyon hiányzol - ismételte.
Lassan elindultam a ház felé. Nem tudtam mire számítsak. Ki lehet az, és mit akarhat tőlem? A lépcsőnél kicsit hezitáltam, majd bátorságot vettem, és felmentem. Lassan benyitottam a kis kapun, és beléptem, de senkit nem találtam ott.
- Hahó, van itt valaki? - kérdeztem újra a semmitől, mint nem rég. Majd egy férfi zokogását hallottam a földről.
- Én nem igazán tudom, mit kéne most csinálnom, de ha esetleg látnálak, akkor talán segíthetek - fordultam a hang irányába, ami elhallgatott. Pár percig néma csend vett körül, majd egy ismerős hang szólt.
- Tényleg itt vagy - a hang tulajdonosa közvetlen előttem állt, éreztem, hogy ott van, de még mindig nem tudtam ki ő. Jéghideg fuvallat érte arcom, amitől kicsit megijedtem.
- Ez számomra egy kicsit kínos, hogy a semmibe beszélek, úgyhogy meg tudnád magad mutatni? - kértem, had lássam kivel is beszélek.
- Hát nem ismersz meg? - a férfi hangja szomorú lett. Ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Majd ezernyi emlék tört elő bennem. Nem akartam hinni sem a fülemnek, sem magamnak. Hisz Ő három évvel ezelőtt meghalt. Lehetetlen. Magam elé meredtem, és egy könnycsepp gördült végig arcomon.
- Nem, az lehetetlen. Te nem lehetsz Ő - és el kezdtem hátrálni - menj innen! Hagyj békén! - suttogtam.
- Mimi - suttogott a hang.
- Nem..menj. MENJ! - üvöltöttem. Kifutottam a házból, vissza hozzánk, a két fiúhoz.
- Ti valami rossz tréfát űztök ugye? Nem léteztek, ti csak a képzeletemben vagytok - förmedtem rájuk, és teljesen kifordultam önmagamból.
- Hiszen hallasz, és látsz is minket. Nem lehetünk csak a képzeleted - úgy nézett rám a szőke fiú, mint egy elmebajosra.
- Nem léteztek. Megőrültem. Jesszusom - olyan erősen beletúrtam a hajamba, hogy pár csomót ki is téptem - Megbolondultam. A semmivel beszélgetek. Menjetek innen! - parancsoltam, és becsuktam a szemem. Majd mikor kinyitottam senki nem volt ott. Biztos csak képzelődtem. Igen. A könyv megtette a hatását, és a fantáziám túlszárnyalt. Így ezt betudtam egy képzelgésnek, és hogy lenyugodjak, ittam egy csésze meleg teát. Ekkor azonban a falon lévő tükrön egy felirat jelent meg: Nem képzelődtél. A csésze kiesett a kezemből, és apró darabokra tört össze. Nem őrültem meg mégsem. Majd pár perc múlva anyu és a bátyám hazaértek.
- Megjöttünk - szólt anya a konyhába. Odafutottam bátyámhoz, és erősen megragadtam a vállát.
- Léteznek? - néztem mélyen szemébe.
- Micsoda? - bámult értetlenül rám a fiú.
- Szellemek - suttogtam. Majd éles fájdalmat éreztem kezemen. Rápillantottam, és egy szimbólum rajzolódott ki rajta. Nem képzelődtem. Minden igaz volt.
- Őőő talán?! - tolt el magától Kiki - de most, ha megengeded, kipakolnék. Köszi - vigyorgott, és átsétált a konyhába. Azzal a lendülettel kifutottam, és Doojoon után kiáltottam.
- Szóval mégse képzelődtél? - nézett rám karba tett kezekkel.
- Nem - vágtam rá - de Ő még ott van? - a levegőt csak úgy kapkodtam, hogy egy értelmes mondatot ki tudjak nyögni. A fiú csak bólintott, én pedig átviharzottam a házhoz.
- Junhyung - suttogtam.

Minden rendben! Vagy mégsem?

- Neked nem volt furcsa ez a férfi? - fordultam Junhoz miközben sétáltunk hazafelé.
- Miért?
- Nem is tudom..honnan tudta, hogy még soha nem jártunk itt, és hogy szerelmesek vagyunk? És miért csak hozzánk jött? Tudja, hogy mi lakunk a 28-asban, és figyelmeztetni akart? - a kérdések csak úgy jöttek, és semmire sem találtam ésszerű magyarázatot.
- Hé,hé, nyugi - csitított barátom - csak szóbeszéd, és szerintem semmi különös nem volt ebben a férfiban. Csak egy öreg, kicsit dilis ember - próbált nyugtatgatni Jun.
- Nem tudom. Szerintem akkor sem véletlen - álltam ki még mindig az igazamért. Időközben visszaértünk a házhoz természetesen a legnagyobb sötétben. Junhyung minden félelem nélkül sétált az ajtó felé, én meg mögötte kullogtam. Konkrétan szétszorítottam a kezét mire a bejárathoz értünk.
- Jun, én félek - osztottam meg vele félelmem.
- Nyugi, nincs itt senki - nyomott puszit a homlokomra. Majd a kulcsot a zárba helyezte, és elfordította azt. Az ajtó lassan kinyílt, én pedig szemeimet annyira szorosan összecsuktam, hogy nehogy lássak valamit.
- Szólj ha már bent vagyunk - karoltam szorosan barátom karjába, és követtem.
- Vigyázz küszöb - mondta, én pedig léptem egy nagyot - oké most már kinyithatod - huppant le mellőlem az ágyra. Szemeimet lassan kinyitottam, és megnyugodva néztem körül, sehol egy szellem.
- Látod, mondtam, hogy csak szóbeszéd. Nem fog történni semmi - mosolygott kisfiúsan a mellettem ülő férfi. Válaszul csak bólintottam, mert még így is rossz előérzetem volt. Valami fog történni az este, valami félelmetes, valami rossz.
- Elmegyek fürdeni - előkotorásztam a szekrényből a törülközőm és a hálóingem, majd a fürdő felé vettem az irányt. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megnyitottam pont kellemesre a vizet. Nem szándékoztam hosszan fürdeni, ezért gyorsan végre is hajtottam a fürdési "rituálémat", és már pattantam is ki a helyiségből. A párom már az igazak álmát alussza, nem volt szívem felébreszteni, ezért csak befeküdtem mellé, és próbáltam semmi rosszra gondolni, és aludni.
Egész éjjel alig tudtam aludni a félelem miatt. Úgy 3 óra körül felriadtam, és úgy döntöttem iszom egy pohár vizet, mert nagyon kiszáradt a torkom. A villanyokat mindenhol felkapcsoltam a biztonság kedvéért szegény Junt ezzel felébresztve.
- Nem tudsz aludni? - kérdezte álmos hangon, és szemét dörzsölgette.
- Nem - és remegő kezekkel öntöttem magamnak egy kis pohár vizet.
- Nem lesz semmi gond - ölelt át hátulról a szerelmem, majd mélyen nyakamba csókolt.
- Most ne.. - ellenkezdtem. Nem kívántam most. A félelem úrrá lett rajtam. Mint egy paranoiás.
- Gyere menjünk aludni - húzott az ágy felé Junhyung. Lefeküdt, én pedig a mellkasára tettem fejem, hogy hallhassam szíve dobogását, ami elvonja a figyelmem. Hamar sikerült is elaludnom.
Mikor legközelebb felébredtem Junhyung nem volt mellettem, és pánikba estem.
- Junhyung.. - suttogtam - Junhyung merre vagy? Junhyung - ordítottam, és kirontottam a házból. Ekkor vettem észre, hogy már rég világos van, és több ember is rám figyelt, ahogy kiabálok.
- Itt vagyok, nyugodj meg kicsim - futott hozzám a fiú.
- Miért hagytál egyedül? - ütöttem mellkasát, és elbőgtem magam - azt hittem történt veled valami - sírtam.
- Csak elmentem reggelit venni. Na ssssssh - szorított magához. Pár percig még sírdogáltam, majd szépen lassan megnyugodtam.
- Minden rendben? - kérdezte halkan Jun.
- Igen, azt hiszem. Csak bepánikoltam, de már minden oké - mondtam szinte pólójába.
- Akkor jó - simított végig arcomon - gyere sétáljunk egyet - majd kézen fogtam, és elindultunk. Sokáig sétáltunk, és úgy döntöttünk, úgy ahogy vagyunk felfedezzük a várost. Volt nálunk költőpénz, így meg tudtunk ebédelni is, illetve vacsorázni is. Csak késő este értünk haza viszonylag jó kedvűen, egy-egy boros üveggel a kezünkben. Az ajtón szinte úgy estünk be mind a ketten.
- Tudod - kezdtem elcsukló hangon, és el kezdtem mutogatni Junhyung felé - én nem félek ám semmitől - majd egy csuklás - én bátor nő vagyok - és felálltam az asztalra, hogy megmutassam tényleg az vagyok.
- Tudom, az én bátor nőm - vigyorgott Jun. Őt nem ütötte annyira ki az ital, mint engem, úgyhogy tudta jól mit csinál.
- Akkor most gyere szépen aludni - derekamnál megfogott, és levett az asztalról.
- De én nem akarok apuci, csak még egy kicsit - hisztiztem, mint egy kislány.
- Nem, nem. Az ilyen kislányoknak, mint te, már rég ágyban a helyük - lefektetett az ágyba, és jól betakargatott.
- Jó éjt puszit nem kapok? - néztem szomorúan "apukámra". Közelebb hajolt, és megcsókolt, majd befeküdt mellém. Nem sok kellett, és már aludtam is.
Éjszaka fura hangokra ébredtem.
- "Menj innen! Ez a mi házunk" - suttogott egy női hang. Nem mertem felnézni.
- "Nem hallod? Takarodj!" - folytatta egy férfi hang.
- Junhyung - böktem oldalba - Junhyung ébredj - suttogtam.
- Hmm? - jött a válasz.
- Itt...itt vannak.. - dadogtam. Nagyon féltem, és nem mertem megmozdulni sem.
- Mimi kelj fel! - parancsolta hirtelen Jun. Nem értettem mire fel, de azt csináltam, amit mondott. Magam sem tudtam miért engedelmeskedtem. Felálltam, és a fiúra néztem. Nem volt önmaga, mintha megszállták volna. Szemei teljesen elfeketültek, hangja mélyebb lett.
- Menj innen, ez a mi házunk. Senki sem háborgathatja! Takarodj! - szólt a mély hang Jun torkából.
- Junnie..mi van veled? - remegtem, és az első kezembe kerülő tárgyat megragadtam, ami szerencsémre egy kés volt.
- Mimi kérlek - szólt ismét rendes hangján barátom - Mimi menj innen. Veszélyes! - parancsolta, de nem akartam ott hagyni.
- Nem hallottad? - szólt mögülem a női hang - jobb, ha hallgatsz a barátodra, vagy neked is annyi - suttogta fülembe.
- Nem..nem hagyom őt itt - próbáltam minél erőteljesebb hangon mondani, de nem jött össze. Junhyung megragadott egy baltát, amit nem értettem hogy került a szobába, és elindult felém.
- Menj, vagy meghalsz! - szólt újra a mély hang. Egyre csak közeledett, és én nem tudtam mit tenni.
- Mimi. Kérlek! - és egy könnycsepp folyt le a most már szörny barátom arcán. Nem akartam ott hagyni őt, az életem értelmét, de menekülnöm kellett minél messzebbre. Még volt annyi időm, és lélekjelenlétem, hogy a táskámat megragadjam, majd kirontottam a házból, és csak futottam, amíg erőm el nem hagyott. Messzire elkerültem a háztól, és a környékétől. Sírva rogytam össze. Nem hittem el, hogy képes voltam Őt ott hagyni meghalni.

Az életem teljesen elveszett azon a napon...

A nyaralás

Minden egy áprilisi reggelen kezdődött, amikor megismertem Junniet. Sötét szemei azonnal rabul ejtettek, nem tudtam ellenállni. A mosolya, az a kisfiús, de macsós mosolya csak rátett eggyel, és most 3 éve együtt vagyunk. Éljük a kis életünket boldogan. Junhyung egy év múlva végez a főiskolával, utána szakácsnak áll Londonban. Én két év múlva végzek, és valószínű, hogy megyek utána, mint ápoló. Szép életünk lesz. Tudom.
- Mimi ideje indulni - szólt a barátom az ajtóból.
- Megyek már - mosolyogtam rá, és elpakoltam az utolsó pólómat, majd lezártam a táskát.
- Majd én hozom - vette ki kezemből a nehéz csomagot Junhyung. Csak egy mosoly, és egy puszi volt a válaszom.
Bepakoltunk az autóba, és már útnak is indultunk. Nyaralni mentünk nem messze Szöultól, a tengerpartra. Már mindkettőnkre ráfér ez a kis kiruccanás, mivel nyáron sokat dolgozunk. A londoni házunkra gyűjtünk, így már 3 éve nyáron és kisebb szünetekben, dolgozni járunk.
Az út hamar eltelt, és már a kis faházikó ajtaja előtt álltunk, amit kibéreltünk erre az egy hétre.
- Akkor hozom a kulcsokat - mondta a tulajdonos, és elszaladt. Pár perc múlva már a ruháinkat pakoltuk ki a szekrényekbe.
- Érezzék magukat otthon, jó szórakozást kívánok - mondta Kim úr, és eltávozott.
- Végre csak mi ketten - karoltam át barátom nyakát.
- Megérdemeltük már ezt, azt hiszem - villantotta meg fehér fogait, majd megcsókolt.
- Igen meg - mosolyogtam két csók közt.

Az idő már 4 óra felé járhatott, és úgy döntöttünk, megnézzük a tengerpartot. A háztól csak le kellett sétálni pár utcát, és meg is érkeztünk. Gyönyörű volt, mint a filmekben.

- Ez csodálatos - mondta a szerelmem.

- Valóban - néztem a messze nyúló vizet. 

Úgy 2 órán át sétálhattunk, amikor Junhyung hirtelen megállt.

- Mi a gond? - fordultam felé. Rám nézett, majd elmosolyodott, és olyan sebességgel vette le ruháit, mintha ezen múlna az élete. Nem értettem miért csinálja ezt. Majd beszaladt a vízbe, és lemerült.  Egy ideig néztem, kerestem szemeimmel merre lehet, de nem találtam, és kezdtem aggódni. Majd megláttam, amint fuldoklik. Megijedtem, és azonnal ledobtam magamról a ruháim nagy részét, és befutottam hozzá, hogy kisegítsem, ekkor elnevette magát.

- Te szemét! - kiáltottam fel, és belevágta a vállába egy nagyot - azt hittem, hogy fuldokolsz

- Láttam - kacagott hangosan.

- Ez egyáltalán nem vicces - förmedtem rá - és hogyha tényleg megfulladsz? - már majdnem sírtam, annyira elöntött a düh.

- Nyugi szívem, tudok magamra vigyázni. Na, gyere ide - kitárta karjait, én meg nem tudtam ellenállni neki, és hozzábújtam. Pár percig csak álltunk a vízben egymás karjai közt.

- Tudod, hogy szeretlek butus, és soha nem hagynálak magadra - nézett rám gyönyörű szemeivel.

- Tudom - majd megcsókoltam. Hosszan, lassan. A víz szinte már kezdett körülöttünk "felforrni". Akartam őt, és tudtam, hogy ő is engem, így hát belementem. Végülis nem ez az első éjszakánk már.

A kis vízi akciónk után visszamentünk a szállásunkra. Körbenéztünk a környéken is, és találtunk egy kis éttermet. Beültünk, és megvacsoráztunk, majd beszélgettünk még.

- Jó estét - állt a asztalunk mellé egy idős ember - Most járnak itt először? - kérdezte.

- Igen, uram - felelt Junhyung.

- Akkor nyilván nem tudnak a helyi legendákról, szóbeszédekről - támaszkodott botjára a férfi. Junhyunggal egymásra néztünk, majd a férfira.

- Nem, nem tudunk. Kérem üljön le, és meséljen nekünk róluk - csúszott arrébb a barátom, helyet adva az idős bácsinak.

- Köszönöm fiatalok - majd leült.

- Esetleg meghívhatjuk egy kávéra? - kérdeztem illedelmesen, de visszautasította.

- Úgy járja a hír, aki erre járt nyaralni rossz emlékekkel tért haza mind - kezdte a bácsi - Régen egy házaspár idetévedt utazásuk során. Szerették egymást, úgy, mint ti. Talán ők voltak a világ legboldogabb párja, míg be nem költöztek a 28-as faházba. Az első pár nap még minden rendben volt, majd a férfi megőrült, és lefejezte a feleségét, majd kivégezte magát is. Azóta, akik abban a házban szálltak meg, mind azt mondták éjszaka egy női sikoltást hallottak, majd egy lövést. Ha éppen a fürdőben jártak, látták a nő és a férfi szellemét. Aki még ettől sem ijedt meg, azt az őrületbe kergették, és gyilkosságra kényszerítették - mondta a férfi. Junhyunggal csendben hallgattuk a történetet, majd a felismerés úgy nyílalt belém. Mi is a 28-as házban szálltunk meg.

- És mondja, uram..

- Szólítsatok csak Yo bácsinak - szakított félbe.

- Rendben... Yo bácsi, mondja, azóta hunyt már el abban a házban valaki? - ideges voltam, és megijedtem. Mi van, ha velünk is történik ott valami? Megszorítottam Junhyung kezét, rám nézett majd bólintott, hogy tudja mire gondolok.

- Ha jól tudom - gondolkodott el Yo bácsi - csak egyszer volt utána ilyen eset. Azt is próbálták eltitkolni a ház tulajdonosai, de nem sikerült. Még a lapokban is megjelent - majd belenyúlt az inge zsebébe, és elővett egy kivágott újság darabkát, és az asztala tette. El kezdtem olvasni a cikket.

"Brutális gyilkosság a 28-as házban. Vajon véletlen, vagy köze lehet a szóbeszédhez? A 28 éves nőt, és a férjét holtan találták a házban. Csak egy fejsze, és egy pisztoly hevert a férfi teste mellett...." Tovább már nem volt erőm olvasni, így is eléggé féltem.

- Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek titeket. Ez nem egy csendes kis város, vigyázzatok kivel álltok szóba, és kerüljétek azt a házat - majd felállt, meghajolt, és elment. Néhány percig csak meredtem az idős férfi után, majd Junhyung zökkentett vissza.

- Csak szóbeszéd - fogta meg kezem.

- Én akkoris félek Jun... Nem megyünk inkább valahova máshova? - rossz előérzetem volt, és minél hamarabb el akartam menni ebből az ijesztő városból.

- Ha már kivettük, legalább pár napot maradjunk - mosolygott rám - Ha ma este történik valami, holnap elmegyünk. Rendben? - simított végig arcomon.

- Rendben - szorítottam arcomhoz kezét.