A levél

Semmi válasz.
- Ha itt vagy, kérlek válaszolj - fojtottam vissza feltörni készülő könnyeim, de megint semmi. Vettem egy mély lélegzetet, és becsuktam szemeimet. Leültem, és nekitámaszkodtam a kiskapunak. Pár perc múlva halk motoszkálást hallottam magam mellől. Kezemet lassan a hang irányába csúsztattam, amikor éreztem, hogy ujjai összefonódnak az enyémekkel. Kinyitottam szemem, és ott ült mellettem teljes valójában.
- Szerelmem - suttogtam.
- Azt hittem soha nem láthatlak újra - nézett szemeibe, és elmosolyodott.
- De mégis hogy, és mikor, és..? - igazából fogalmam nem volt erről az egész dologról, ami körülöttem történt. Jun mélyen maga elé meredt. Ha valamin elgondolkodik akkor szokott a semmibe nézni. - Jun? - néztem kérdőn rá.
- Nézd SeoYun - nem szerettem, ha a rendes nevem szólít, mert akkor vagy valami rossz történt vagy komoly dolgokról akart velem beszélni - amit most fogok neked mondani nagyon fontos, kérlek nagyon figyelj mindenre! - kezdte komolyan. Bólintottam, és csak rá figyeltem.
- Ma pontosan három éve annak a bizonyos estének - tényleg...köszi, hogy emlékeztetsz.. - akkor estén nem minden az volt, aminek látszódott - mondta.
- Mi? Ezt hogy érted? - sokként ért ez a dolog. Nem az volt? Akkor mégis mi?
- Nos..elmesélem..

*Junhyung halálának éjszakáján*

*Junhyung*

- Nem..nem hagyhatom őt itt - mondta Mimi. Kénytelen voltam megragadni a baltát, hogy ráijesszek.
- Menj vagy meghalsz! - szólt a másik ember. Egyre közelebb kerültem hozzá, hiába próbáltam visszatartani testem, már ne én uraltam.
- Mimi. Kérlek! - egy utolsó könnycsepp mielőtt meghalok. Egy utolsó könnycsepp érte, a mindenemért. Elértem végre, amit akartam, elment.
- Most örültök? - néztem a nyitott ajtón át, ahogy egyre távolabb és távolabb menekült.
- Még szép! - kacagott gonoszan a nő.
Mire feleszméltem a testem ott feküdt mozdulatlanul a földön baltával a kezében. Nem értettem mi történt, hisz nem csináltam semmit. Értetlenül néztem a házaspárra, akik nem tűntek annyira ijesztőnek, mint ahogy azt mások beszélik.
- A szíved leállt, nem bírta, hogy egyszerre ketten voltunk odabent - mondta a férfi nyugodt hangon, ami még jobban megijesztett, mint maga a tény, meghaltam.
- Ti nem is olyanok vagytok... - csodálkoztam. Tekintetem a hölgyre terelődött. Fehér ruháját vérfolt díszítette. Hosszú fekete haja egész vállát beterítette, arca aranyos, szája kedves mosolyra húzódott. A férfit is jobban megnéztem. Rövid haja illet arcához. Korához képest fiatalnak tűnt.
- Nem érted, hogy hogy lehetünk ezek a szörnyek ilyen kinézettel, igaz? - mintha olvasnának a gondolataimban.
- Igen - bólintottam.
- Amit az újságok írtak, illetve, amit az emberek beszélnek nem igaz - foglalt helyet az ágyon a nő - egyébként szólíts nyugodtan Hyunanak - mosolygott aranyosan.
- Engem pedig Hyunseungnak - ült le kedvese mellé.
- Szóval, ha nem igaz, amit mesélnek, akkor mi történt valójában? - megfogtam a széket, és leültem velük szembe én is.
-Az igazság az, hogy meggyilkoltak mindkettőnket - kezdte Hyuna - egy gonosz, nem evilági ember - folytatta Seung.
- Meggyilkoltak? - szemeim kétszeresére nőttek.
- Igen, és azt a feladatot kaptuk, hogy ijesszük el innen az embereket, nehogy még egyszer megtörténjen az eset - Seung a lányra nézett, mélyen szerelmesen, ahogy egykor én Mimire.
- Ám egyszer nem sikerült elüldözni a párt... - szegezte tekintetét a padlóra Hyuna. Ekkor eszembe jutott az újságcikk, amit az öreg ember mutatott.
- Őket is meggyilkolták? - érdeklődtem.
- Igen, de nem tudjuk ki. Ugyanaz az ember volt, aki velünk is végzett, de nem ismerjük, ezért nem is tudtunk segíteni - mondta a férfi.
- És én..engem miért? - néztem a holttestemre.
- Nagy áldozatot kellett hoznunk. Vagy meghaltok mind a ketten, a barátnőddel együtt, vagy csak te. Szükségünk van rád! - váltotta komolyabbra a szót a nő.
- Rám? Miért pont rám? - nem értettem, hisz én csak egy átlagos ember vagyok.
- Kiskorodban édesapádat és téged megmentettünk egy balesettől. Akkor az apád megígérte, ha szükségünk van rád csak szóljunk,
- de mivel mi már meghaltunk nem volt más lehetőség, mint
- mint engem is megölni - néztem komoran magam elé.
- Igen, de nem volt más választásunk! Segítened kell elkapni azt az embert! - Hyuna hangja megremegett miközben kérlelt.
- Ha másért nem, SeoYunért - tette hozzá a férfi.
- Teljesen össze fog törni...nélkülem élni sem tud, értsétek meg. Szüksége van rám - és valójában én is akartam még élni.
- 3 év múlva pontosan ezen az estén a gyilkos újra lecsap, de nem akárhol. Seot nézte ki magának, és semmi sem fogja tudni megállítani, egyedül te - próbált meggyőzni Seung, sikeresen.
- Mi? Mimit? Miért őt, és, ha nem is tudjátok, ki ölt meg titeket, akkor honnan veszitek ezt?- felizgattam magam, a vér csak úgy lüktetett ereimben..vagyis lüktetne, ha élnék.
- Látod azt a fiókot? Van benne egy levél. Abban az áll: "Kim SeoYun, született 1990 november 26-án. Feladat: megölni!" és a fényképe- idézte Hyuna.
- Érted már? - nézett rám Seung. Mély lélegzetet vettem, és átgondoltam magamban a dolgokat. Meg kellett halnom, hogy 3 év múlva megmentsem Őt.
- Rendben - egyeztem végül bele - Ha itt az idő, készen leszek - eltökéltem magam. Mindenáron meg fogom védeni Mimit, a szerelmemet!

*Mimi*

-Tehát azért vagy itt, hogy megments? - kérdeztem vissza, hogy biztos jól értettem-e ezt az egész dolgot.
- Igen - bólintott a fiú - egész idő alatt figyeltelek, nehogy bántódásod essen. Sörnyű volt látni, miként mész tönkre, miként zárkózol be. Sajnálom, hogy elhagytalak - csuklott el a hangja a végén. Habár magamra hagyott, megértettem. Feladata van, amit be kell fejeznie nem emberként.
- Sssh, nincs semmi gond - kezeim közé fogtam arcát, majd lassan közeledtem felé, végül ajkunk újra egybeforrt. Az érzés, amit 3 éve nm éreztem, most újra feltört. Újra boldog voltam, és szárnyaltam.
- El kell mennünk - szakította meg csókunkat Jun - Messzire.
- És anyu? Kiki? - pánikba estem. Nem hagyhatta, hogy meghaljanak.
- Nekik nem esik bántódásuk, rájuk Yoseobék vigyáznak. Nem lesz semmi baj, mennünk kell - sürgetett.
- Akkor csak..had köszönjek el tőlük - felálltam hirtelen, és a házunk felé mutattam.
- Rendben, de igyekezz - egyezett végül bele, én pedig felrohantam anyuékhoz.