A nyaralás

Minden egy áprilisi reggelen kezdődött, amikor megismertem Junniet. Sötét szemei azonnal rabul ejtettek, nem tudtam ellenállni. A mosolya, az a kisfiús, de macsós mosolya csak rátett eggyel, és most 3 éve együtt vagyunk. Éljük a kis életünket boldogan. Junhyung egy év múlva végez a főiskolával, utána szakácsnak áll Londonban. Én két év múlva végzek, és valószínű, hogy megyek utána, mint ápoló. Szép életünk lesz. Tudom.
- Mimi ideje indulni - szólt a barátom az ajtóból.
- Megyek már - mosolyogtam rá, és elpakoltam az utolsó pólómat, majd lezártam a táskát.
- Majd én hozom - vette ki kezemből a nehéz csomagot Junhyung. Csak egy mosoly, és egy puszi volt a válaszom.
Bepakoltunk az autóba, és már útnak is indultunk. Nyaralni mentünk nem messze Szöultól, a tengerpartra. Már mindkettőnkre ráfér ez a kis kiruccanás, mivel nyáron sokat dolgozunk. A londoni házunkra gyűjtünk, így már 3 éve nyáron és kisebb szünetekben, dolgozni járunk.
Az út hamar eltelt, és már a kis faházikó ajtaja előtt álltunk, amit kibéreltünk erre az egy hétre.
- Akkor hozom a kulcsokat - mondta a tulajdonos, és elszaladt. Pár perc múlva már a ruháinkat pakoltuk ki a szekrényekbe.
- Érezzék magukat otthon, jó szórakozást kívánok - mondta Kim úr, és eltávozott.
- Végre csak mi ketten - karoltam át barátom nyakát.
- Megérdemeltük már ezt, azt hiszem - villantotta meg fehér fogait, majd megcsókolt.
- Igen meg - mosolyogtam két csók közt.

Az idő már 4 óra felé járhatott, és úgy döntöttünk, megnézzük a tengerpartot. A háztól csak le kellett sétálni pár utcát, és meg is érkeztünk. Gyönyörű volt, mint a filmekben.

- Ez csodálatos - mondta a szerelmem.

- Valóban - néztem a messze nyúló vizet. 

Úgy 2 órán át sétálhattunk, amikor Junhyung hirtelen megállt.

- Mi a gond? - fordultam felé. Rám nézett, majd elmosolyodott, és olyan sebességgel vette le ruháit, mintha ezen múlna az élete. Nem értettem miért csinálja ezt. Majd beszaladt a vízbe, és lemerült.  Egy ideig néztem, kerestem szemeimmel merre lehet, de nem találtam, és kezdtem aggódni. Majd megláttam, amint fuldoklik. Megijedtem, és azonnal ledobtam magamról a ruháim nagy részét, és befutottam hozzá, hogy kisegítsem, ekkor elnevette magát.

- Te szemét! - kiáltottam fel, és belevágta a vállába egy nagyot - azt hittem, hogy fuldokolsz

- Láttam - kacagott hangosan.

- Ez egyáltalán nem vicces - förmedtem rá - és hogyha tényleg megfulladsz? - már majdnem sírtam, annyira elöntött a düh.

- Nyugi szívem, tudok magamra vigyázni. Na, gyere ide - kitárta karjait, én meg nem tudtam ellenállni neki, és hozzábújtam. Pár percig csak álltunk a vízben egymás karjai közt.

- Tudod, hogy szeretlek butus, és soha nem hagynálak magadra - nézett rám gyönyörű szemeivel.

- Tudom - majd megcsókoltam. Hosszan, lassan. A víz szinte már kezdett körülöttünk "felforrni". Akartam őt, és tudtam, hogy ő is engem, így hát belementem. Végülis nem ez az első éjszakánk már.

A kis vízi akciónk után visszamentünk a szállásunkra. Körbenéztünk a környéken is, és találtunk egy kis éttermet. Beültünk, és megvacsoráztunk, majd beszélgettünk még.

- Jó estét - állt a asztalunk mellé egy idős ember - Most járnak itt először? - kérdezte.

- Igen, uram - felelt Junhyung.

- Akkor nyilván nem tudnak a helyi legendákról, szóbeszédekről - támaszkodott botjára a férfi. Junhyunggal egymásra néztünk, majd a férfira.

- Nem, nem tudunk. Kérem üljön le, és meséljen nekünk róluk - csúszott arrébb a barátom, helyet adva az idős bácsinak.

- Köszönöm fiatalok - majd leült.

- Esetleg meghívhatjuk egy kávéra? - kérdeztem illedelmesen, de visszautasította.

- Úgy járja a hír, aki erre járt nyaralni rossz emlékekkel tért haza mind - kezdte a bácsi - Régen egy házaspár idetévedt utazásuk során. Szerették egymást, úgy, mint ti. Talán ők voltak a világ legboldogabb párja, míg be nem költöztek a 28-as faházba. Az első pár nap még minden rendben volt, majd a férfi megőrült, és lefejezte a feleségét, majd kivégezte magát is. Azóta, akik abban a házban szálltak meg, mind azt mondták éjszaka egy női sikoltást hallottak, majd egy lövést. Ha éppen a fürdőben jártak, látták a nő és a férfi szellemét. Aki még ettől sem ijedt meg, azt az őrületbe kergették, és gyilkosságra kényszerítették - mondta a férfi. Junhyunggal csendben hallgattuk a történetet, majd a felismerés úgy nyílalt belém. Mi is a 28-as házban szálltunk meg.

- És mondja, uram..

- Szólítsatok csak Yo bácsinak - szakított félbe.

- Rendben... Yo bácsi, mondja, azóta hunyt már el abban a házban valaki? - ideges voltam, és megijedtem. Mi van, ha velünk is történik ott valami? Megszorítottam Junhyung kezét, rám nézett majd bólintott, hogy tudja mire gondolok.

- Ha jól tudom - gondolkodott el Yo bácsi - csak egyszer volt utána ilyen eset. Azt is próbálták eltitkolni a ház tulajdonosai, de nem sikerült. Még a lapokban is megjelent - majd belenyúlt az inge zsebébe, és elővett egy kivágott újság darabkát, és az asztala tette. El kezdtem olvasni a cikket.

"Brutális gyilkosság a 28-as házban. Vajon véletlen, vagy köze lehet a szóbeszédhez? A 28 éves nőt, és a férjét holtan találták a házban. Csak egy fejsze, és egy pisztoly hevert a férfi teste mellett...." Tovább már nem volt erőm olvasni, így is eléggé féltem.

- Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek titeket. Ez nem egy csendes kis város, vigyázzatok kivel álltok szóba, és kerüljétek azt a házat - majd felállt, meghajolt, és elment. Néhány percig csak meredtem az idős férfi után, majd Junhyung zökkentett vissza.

- Csak szóbeszéd - fogta meg kezem.

- Én akkoris félek Jun... Nem megyünk inkább valahova máshova? - rossz előérzetem volt, és minél hamarabb el akartam menni ebből az ijesztő városból.

- Ha már kivettük, legalább pár napot maradjunk - mosolygott rám - Ha ma este történik valami, holnap elmegyünk. Rendben? - simított végig arcomon.

- Rendben - szorítottam arcomhoz kezét.