Minden rendben! Vagy mégsem?

- Neked nem volt furcsa ez a férfi? - fordultam Junhoz miközben sétáltunk hazafelé.
- Miért?
- Nem is tudom..honnan tudta, hogy még soha nem jártunk itt, és hogy szerelmesek vagyunk? És miért csak hozzánk jött? Tudja, hogy mi lakunk a 28-asban, és figyelmeztetni akart? - a kérdések csak úgy jöttek, és semmire sem találtam ésszerű magyarázatot.
- Hé,hé, nyugi - csitított barátom - csak szóbeszéd, és szerintem semmi különös nem volt ebben a férfiban. Csak egy öreg, kicsit dilis ember - próbált nyugtatgatni Jun.
- Nem tudom. Szerintem akkor sem véletlen - álltam ki még mindig az igazamért. Időközben visszaértünk a házhoz természetesen a legnagyobb sötétben. Junhyung minden félelem nélkül sétált az ajtó felé, én meg mögötte kullogtam. Konkrétan szétszorítottam a kezét mire a bejárathoz értünk.
- Jun, én félek - osztottam meg vele félelmem.
- Nyugi, nincs itt senki - nyomott puszit a homlokomra. Majd a kulcsot a zárba helyezte, és elfordította azt. Az ajtó lassan kinyílt, én pedig szemeimet annyira szorosan összecsuktam, hogy nehogy lássak valamit.
- Szólj ha már bent vagyunk - karoltam szorosan barátom karjába, és követtem.
- Vigyázz küszöb - mondta, én pedig léptem egy nagyot - oké most már kinyithatod - huppant le mellőlem az ágyra. Szemeimet lassan kinyitottam, és megnyugodva néztem körül, sehol egy szellem.
- Látod, mondtam, hogy csak szóbeszéd. Nem fog történni semmi - mosolygott kisfiúsan a mellettem ülő férfi. Válaszul csak bólintottam, mert még így is rossz előérzetem volt. Valami fog történni az este, valami félelmetes, valami rossz.
- Elmegyek fürdeni - előkotorásztam a szekrényből a törülközőm és a hálóingem, majd a fürdő felé vettem az irányt. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megnyitottam pont kellemesre a vizet. Nem szándékoztam hosszan fürdeni, ezért gyorsan végre is hajtottam a fürdési "rituálémat", és már pattantam is ki a helyiségből. A párom már az igazak álmát alussza, nem volt szívem felébreszteni, ezért csak befeküdtem mellé, és próbáltam semmi rosszra gondolni, és aludni.
Egész éjjel alig tudtam aludni a félelem miatt. Úgy 3 óra körül felriadtam, és úgy döntöttem iszom egy pohár vizet, mert nagyon kiszáradt a torkom. A villanyokat mindenhol felkapcsoltam a biztonság kedvéért szegény Junt ezzel felébresztve.
- Nem tudsz aludni? - kérdezte álmos hangon, és szemét dörzsölgette.
- Nem - és remegő kezekkel öntöttem magamnak egy kis pohár vizet.
- Nem lesz semmi gond - ölelt át hátulról a szerelmem, majd mélyen nyakamba csókolt.
- Most ne.. - ellenkezdtem. Nem kívántam most. A félelem úrrá lett rajtam. Mint egy paranoiás.
- Gyere menjünk aludni - húzott az ágy felé Junhyung. Lefeküdt, én pedig a mellkasára tettem fejem, hogy hallhassam szíve dobogását, ami elvonja a figyelmem. Hamar sikerült is elaludnom.
Mikor legközelebb felébredtem Junhyung nem volt mellettem, és pánikba estem.
- Junhyung.. - suttogtam - Junhyung merre vagy? Junhyung - ordítottam, és kirontottam a házból. Ekkor vettem észre, hogy már rég világos van, és több ember is rám figyelt, ahogy kiabálok.
- Itt vagyok, nyugodj meg kicsim - futott hozzám a fiú.
- Miért hagytál egyedül? - ütöttem mellkasát, és elbőgtem magam - azt hittem történt veled valami - sírtam.
- Csak elmentem reggelit venni. Na ssssssh - szorított magához. Pár percig még sírdogáltam, majd szépen lassan megnyugodtam.
- Minden rendben? - kérdezte halkan Jun.
- Igen, azt hiszem. Csak bepánikoltam, de már minden oké - mondtam szinte pólójába.
- Akkor jó - simított végig arcomon - gyere sétáljunk egyet - majd kézen fogtam, és elindultunk. Sokáig sétáltunk, és úgy döntöttünk, úgy ahogy vagyunk felfedezzük a várost. Volt nálunk költőpénz, így meg tudtunk ebédelni is, illetve vacsorázni is. Csak késő este értünk haza viszonylag jó kedvűen, egy-egy boros üveggel a kezünkben. Az ajtón szinte úgy estünk be mind a ketten.
- Tudod - kezdtem elcsukló hangon, és el kezdtem mutogatni Junhyung felé - én nem félek ám semmitől - majd egy csuklás - én bátor nő vagyok - és felálltam az asztalra, hogy megmutassam tényleg az vagyok.
- Tudom, az én bátor nőm - vigyorgott Jun. Őt nem ütötte annyira ki az ital, mint engem, úgyhogy tudta jól mit csinál.
- Akkor most gyere szépen aludni - derekamnál megfogott, és levett az asztalról.
- De én nem akarok apuci, csak még egy kicsit - hisztiztem, mint egy kislány.
- Nem, nem. Az ilyen kislányoknak, mint te, már rég ágyban a helyük - lefektetett az ágyba, és jól betakargatott.
- Jó éjt puszit nem kapok? - néztem szomorúan "apukámra". Közelebb hajolt, és megcsókolt, majd befeküdt mellém. Nem sok kellett, és már aludtam is.
Éjszaka fura hangokra ébredtem.
- "Menj innen! Ez a mi házunk" - suttogott egy női hang. Nem mertem felnézni.
- "Nem hallod? Takarodj!" - folytatta egy férfi hang.
- Junhyung - böktem oldalba - Junhyung ébredj - suttogtam.
- Hmm? - jött a válasz.
- Itt...itt vannak.. - dadogtam. Nagyon féltem, és nem mertem megmozdulni sem.
- Mimi kelj fel! - parancsolta hirtelen Jun. Nem értettem mire fel, de azt csináltam, amit mondott. Magam sem tudtam miért engedelmeskedtem. Felálltam, és a fiúra néztem. Nem volt önmaga, mintha megszállták volna. Szemei teljesen elfeketültek, hangja mélyebb lett.
- Menj innen, ez a mi házunk. Senki sem háborgathatja! Takarodj! - szólt a mély hang Jun torkából.
- Junnie..mi van veled? - remegtem, és az első kezembe kerülő tárgyat megragadtam, ami szerencsémre egy kés volt.
- Mimi kérlek - szólt ismét rendes hangján barátom - Mimi menj innen. Veszélyes! - parancsolta, de nem akartam ott hagyni.
- Nem hallottad? - szólt mögülem a női hang - jobb, ha hallgatsz a barátodra, vagy neked is annyi - suttogta fülembe.
- Nem..nem hagyom őt itt - próbáltam minél erőteljesebb hangon mondani, de nem jött össze. Junhyung megragadott egy baltát, amit nem értettem hogy került a szobába, és elindult felém.
- Menj, vagy meghalsz! - szólt újra a mély hang. Egyre csak közeledett, és én nem tudtam mit tenni.
- Mimi. Kérlek! - és egy könnycsepp folyt le a most már szörny barátom arcán. Nem akartam ott hagyni őt, az életem értelmét, de menekülnöm kellett minél messzebbre. Még volt annyi időm, és lélekjelenlétem, hogy a táskámat megragadjam, majd kirontottam a házból, és csak futottam, amíg erőm el nem hagyott. Messzire elkerültem a háztól, és a környékétől. Sírva rogytam össze. Nem hittem el, hogy képes voltam Őt ott hagyni meghalni.

Az életem teljesen elveszett azon a napon...